Nagymama-Csodás november

Nagymama-Csodás november
Nagymama mesélte, hogy gyerekkorában Mindenszentekkor töklámpást faragtak, gyertyát raktak a belsejébe, hogy világítson az egy napra hazatérő lelkeknek, hogy útjukat megtalálják. Nosza, nekem se kellett több, mivel akkor gyerekként mindenben valami izgalmasan különös csodát véltem, egyértelmű, hogy töklámpást akartam faragni, de rögtön, de azonnal.
Nagymama meg, mint általában a jóságos nagymamákok ment a raktárba, s egy jókora, fenségesen pöffeszkedő, úritökkel tért vissza a kiskonyhába. A kiskonyha a lakóházzal szemben helyezkedett el, s a nappal nagy részét ott töltöttük, ott főzőcskéztünk, gyúrtunk tésztát, még nekem is volt kisdeszkám és sodrófám, s nagymama mindig adott egy kis tésztavéget, hogy azzal gyakoroljak. Bizony milyen ízes bukták és csörögefánkok készültek ott, és még rétes is, de ezekről majd máskor mesélek, most épp a csodaszép, márványosan narancssárgás-zöldes töknél tartottunk, aminek a szára pont olyan ferdén állt, mint a magyar korona keresztje.
Nagymama a disznóvágó késsel – mivel mindenhez azt használta, mikor baltenyerébe szorított hagymát szelt akkor is – megskalpolta a tököt a tetején, én ezt kicsit nehezményeztem, mert már miért levágni azt a szép tököt, de nagymama megnyugtatott, hogy csak úgy tudjuk kivájni a belsejét, hogy lámpás lehessen belőle.
Épp a művelet közben toppant be anyukám, aki megjegyezte, hogy már megint mire vettem rá a nagymamát, aki csitítólag lépett közbe, és mondta, hogy töklámpást faragunk, hadd örüljön ez a kisleány. A lámpás közben kezdett egyre alakulni, formálódni, végül csuda, jópofa lett, kivájtuk a belsejét és a magokat, amit aztán a baromfiudvar népes családja nagy üdvrivalgás közepette gyorsan felfalt.
Nagymama két háromszög szemet, alája egyenes, keskeny orrot és foghíjas szájat vágott a töknek, aztán kerestünk finom viaszszagú gyertyát és beletettük a belsejébe és meggyújtottuk, s végül ráraktuk a tökre a kalapját.
Az volt a legcsodásabb töklámpás, amit valaha láttam!
“Ugye Nagyi kirakjuk majd a töklámpást a tornácra, hogy a papa hazataláljon?” – kérdeztem. “Kirakjuk Kisleányom, de csak majd estére, hogy világítson!” – válaszolta mosolygó szájjal, ragyogó szemekkel, de amikor kissé elfordult, láttam, hogy zsebkendőjével szorgalmasan törli a szemeit. Akkor még nem értettem miért! És én még elégedetten hozzátettem, hogy: “Ez a lámpás nemcsak a papának, de másoknak is segít hazatalálni.”
S másnap elmentünk az utca végén levő temetőbe a papának gyertyát gyújtani.
Nemcsak úritök termett a kicsiny kukoricaföldön, voltak ott még egyéb világos- és sötétzöld tökök is, akadt még fáradt narancssárga, körteformájú, sütnivaló is. Nagymama megtörölgette, félbevágta, majd négyzetekre, miután én kivájtam a belső, magházas részét, aztán tepsibe raktuk a helyes kis négyzeteket és betettük a renbe sülni. Amíg azok sültek, mi kukoricát morzsoltunk és annak csutájával és akácfával tápláltuk a tüzet.
Egy vödörrel kimentem fáért a rakáshoz, és amennyit bírtam bevittem, hogy ne a nagymamának kelljen behordania, kétszer-háromszor is fordultam, hogy legyen elég tüzelő. Mivel igen fagyos volt az idő, fahordás után odaálltam a sparherd elé, hogy kicsit felmelegedjek, valószínű, hogy túl közel találtam állni, mert a bordó mackónadrág az oldalán keskeny, fehér csíkkal, picit odakozmált, érdekes, olvadtnak tűnő térképet képezve a mackóhátsón. Lám-lám, már akkor is volt a pamut mackóban egy kis műanyag.
Nemsokára kedvesen édes sütőtök illata terítette be a kiskonyha légterét. Nagymama kivette az itt-ott jól megpirult, de mégis vidám színben vigyorgó tökökkel teli tepsit a renből, picit várni kellett, hogy hűljön. Aztán neki láttunk a lakmározásnak. Hát olyan finomat azóta sem ettem, nem kellett ám hozzá méz, olyan volt nekem talán, mint a mennyei manna. Az volt a legmókásabb, hogy sosem tudtam úgy enni, hogy ne legyen narancssárga kétoldalt az arcom, mivel a két végük felpöndörödött. Annyira finom volt, hogy szemernyit sem hagytam a héjon, ami másként nem ment, azt kanállal kapartam ki.
Akkoriban még hírből sem ismertük a sütőtök krémlevest, de nem is hiányzott.
Emlékeimben elevenen él a pompás töklámpás, a majdnem kiégett mackónadrág és nagymamám őszintén ragyogó tekintete. “Kisleányom, Arany Andikám, Aranhusom!” – szokta mondani. “Tessék, Nagyi?!” De tíz éve már ott van a nagypapával.
Szabadbattyán, 2017. január 29.