Szeretet morzsák 2- 3.
Azt mondták, hogy nagyon jó volt az előző iromány, folytassam. Pedig csak igaz mese volt! Szóval én “mosom kezeim”! Aztán nincs panasz, ha mégse tetszik! Nos, íme, a hintés:
A Kristóf Házban csodák születnek hétről hétre, minthogy csak két napot vagyok ott, nekem heti a csoda, az ott “élőknek” viszont “nagy kanállal” naponta többször is jár belőle. Varázslatos kézműves dolgok készülnek, rendkívül kreatív kollégáim irányításával, dombornyomott képeslapok, gyöngy karkötők, gyurma medálok, ablak és ajtódíszek, köztük: pillangók, tarka virágok, pipacsos rétek, jelmezek: hercegek, hercegnők, s papír galambok repülnek a plafon alatt. Reggelenként, amikor belépek a házba, ott vár rám a sok-sok csoda. Még a tornác fagerendáiból is a szeretet rezgése árad, ahol a zsákocskákra váró, csokorba kötött levendula szárad. Ennyit a házról, melyben a szeretet lakik. Na de, akik megtöltik élettel és azzal a különös örömteli érzéssel, ami ott mindent beleng, a fiatalok és a munkatársaim.
Lonci továbbra is hű, fő táskahordozóm, de amikor ebéd után a terítőt készülök összehajtani, ő akkor is szó nélkül segít. Te, aki most ezt olvasod, voltál már olyan helyzetben, hogy egyszerre öten akartak veled beszélgetni, örömet újságolni, bajt panaszolni, vagy csak megkérdezni: “Hogy vagy?”
Roli, egyik reggel örömében, hogy “Drága Andikám, hát megint itt vagy!” biztosan laposnak találta a frizurám, ezért mindkét kezével többször beletúrt, jól belőtte a hajam.
És az milyen érzés volna számodra, ha heti két nap, kb. ötvenszer mondanák rád mosolyogva, hogy “Milyen csinos vagy!”? Egyik nap fekete-fehér csíkos felsőt vettem fel. Roli kedvesen megjegyezte, “Andikám, úgy nézel ki…” itt egy kis szünetet tartott, azt hittem, azt mondja, hogy mint egy zebra, de aztán, “mint egy kis matróz!” – folytatta.
Balázs egyszer megkérdezte tőlem, hogy kerültem, a Kristófba, elmeséltem neki, s elégedetten mosolyogva közölte:”Ez okos döntés volt a Laci részéről!” Laci, a “fogadott bátyám”, az intézményvezető, nála jobb embert nem ismerek, még ha nagyon alaposan körülnézek, akkor sem. Valahogy minden helyzetről és minden emberről csak jót tud feltételezni. Nem dicsérem tovább, mert nem szereti és még “kapok a fejemre”! De hát, ami igaz, az igaz! Aki nem hiszi, járjon utána! Zoli, az egyik fiatal, korábban háromnapi éheztetés után, kisebb műtéten esett át, de boldogan közölte, a “Hogy vagy?” – kérdésemre, hogy “Véglegesen meggyógyultam!” Vele együtt, őrültem! Szandra is mindig kedvesen üdvözöl “Szia Andikám! Hogy vagy, drágám?” “Köszönöm, jól!” – válaszolom. “Új a pólóm. Most kaptam. Hogy tetszik? ” – “Nagyon!” – felelem. “Akkor jól van!” – mondja.
Zsófit és Tibit egy ideje kézen fogva látom. Mondják nekem “Andi, mi most járunk!” Hozzáteszik még, hogy meghívnak az esküvőjükre, aminek nagyon örülök, mert, hogy valószínű kicsit nagyon büszke voltam az egyébként penge memóriámra, de tényleg gyorsan megtanultam a fiatalok keresztnevét – cirka ötven név – viszont Cavinton hiányomnak Zsófi esett áldozatul, akit először Renátának szólítottam, aztán “le” Ilusoztam, “szép”, ugye? Hááát, kínos volt számomra, mondhatom! Bocsánatot kértem! Zsófi mondta nekem kezével fenyegetve, persze viccből, hogy a nevét, azt aztán még egyszer el ne tévesszem! Így, azóta, amikor találkozunk, mosolyogva mondom: “Szia, Zsófi!”
Laluról, még nem írtam, ő is egy aranyos, mosolygós, kicsit huncut csajszi, vidám rózsaszín szemüvegben, mint mindenkiben, benne is van csoda, ha olyan ember kérdez tőle valamit, akit ismer, ő még a következő, fel nem tett kérdésre is válaszol! Mondtam, hogy huncut!
István, aki ha velem beszél, le kell, hogy hajoljon, izgatottan meséli, apukája beteg lett, kórházba került, de most már jól van. Miközben beszél, átkarol, jól megszorongat, aztán persze a mea culpa következik a “Nem vagyok nehéz!” formájában. “Nem, István, nem vagy az! Csak szoros!” – válaszolom, kikerülve a béklyóból.
Ilyenkor nyáron, pár fiatal a szokásos “évi szabadságát” tölti, köztük Endre is, az egyik kedvencem – csak megsúgom, hogy mindegyik fiatal a kedvencem -, illetve Balázs, Onedin család-rajongó is kivette a szabiját. Elbúcsúztam tőlük, remélem, szeptemberben találkozunk!
Voltál már akadályversenyen, ahol mindenki győztes volt és “arany” érmet kapott? Még én is! Emelem összes kalapom – pedig sok van – a munkatársaim előtt, akik a meleg napsütés ellenére, mosolyogva, buzdítva segítették a fiatalokat a bóják mellett szlalomozni, babzsákot célba dobni, nyerni. Nyerni, főként örömet, élményt, amit még hónapok múlva, sok-sok hasonló jó dolog után is, lehet emlegetni. A verseny után, foci EB lázban, meccs a forró nap alatt. Naná, hogy mezben és szürke mackóban Roli, a kapus. Közben többször felhangzik: “Hajrá Magyarország!” Meccs végén, Roli örömmel újságolja “Nyertünk!” Igen, nyertünk, de főleg én nyertem, kedden és csütörtökön, szerintem már érted, miért is mondom ezt!
Zolcsi is, mint én heti kétszer jár a Szent Kristófba, csütörtökön mindig benyit az irodába, öt nap szabit kérni Lacitól, aki bármilyen munkában van éppen, veszi a naptárat és kiírja a szabit, amit Zolcsi aláír, így következő keddig minden rendben.
Néha az irodába beszűrődik Mini kolléganőm csodaszép hangja, épp egy új nótát tanít a fiataloknak, most megsúgom, én is velük énekelek.
Erika, bocs Era, a bármi van “Megoldjuk!” kolléganőm, mivel Zoli és még pár fiatal bográcsozni vágytak, hozzásegítette az álmot a megvalósuláshoz. Jelentem a paprikás krumpli Zoli főszakács vezényletével, Gábor és Lonci kukták segédletével, nagyon finom lett.
Pont ezt mondtam Krystyna kolleganőmnek délután, hogy “Még egy-két bográcsozás, szinte hetente névnapi-szülinapi sütik és hamarosan gurulni fogok!”, amikor Lonci, aki mellettem állt, kedvesen átkarolt és udvariasan, semmit nem szólva tetőtől-talpig végigmért, de még azt is megállta, hogy ne nevessen rajtam, hiszen így is buci vagyok. Én persze kacagtam!
Tamás Atya, havi rendszerességgel eljön a fiatalokhoz beszélgetni, lélekről, erről-arról, életről. Egyik alkalommal, az irodai dolgaim hozzájárulásával, én is részt vehettem a közös elmélkedésen. A beszélgetés témáját, Tamás Atya hozta. A következő volt: “Hogyan tudjuk jól szeretni a másik embert?” Szerintem erre a kérdésre, mindenki a másik szemében látja a választ.
Még nem meséltem Attiláról, aki múlt héten szomorúan mondta, hogy az egyik társuk, Levente hírtelen kórházba került és meghalt. Sajnos Levi nem tudott velünk kommunikálni, de az örömteli lelkesedés mindig ott volt az arcán. Nyugodjon békében!
Attila a beszélgetésünk után kicsit megnyugodott, nagyon megköszönte, hogy meghallgattam és jó tanácsot adtam, egyébként semmi mást, csak azt, hogy szeretettel gondoljon Leventére.
Sokan vannak még, akiket eddig nem emlegettem, de majd sorra kerülnek!
Néha otthagyom ezt a csodát, de érzem, hogy örömmel mindig visszavár!
Székesfehérvár, 2016. június 25.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: