Randevú Velencében

Randevú Velencében…
Már reggel megérkeztem a Santa Lucia pályaudvarra. Kicsiny bőröndömet átgurítottam a városon és a vízibusszal átkeltem a Lidóra, ahol bejelentkeztem a hotelbe, majd pakolás nélkül vállamra akasztottam a kis táskám és visszatértem.
A vaporetton magamba szívtam a tenger mélykék színét és csodásan sós, kissé fanyar illatát, mely teljesen tisztára mosta gondolataimat. A San Marcon partra szálltam, ahol már bujkáló örömmel várt rám a meseváros, hogy ismét meghódítsam. Randevúra érkeztem, de az majd csak este hat órakor lesz, addig el kell ütni valamivel az időt. Körülöttem hatalmas paloták, templomok, szűk sikátorok, keskeny, kicsi hidacskák, van aki csónakról lép be az otthona kapuján, mert a tenger állandóan kóstolgatja a háza falát. Többször el-eltévedtem, mert rajongok a zöldspalettás, virágos ablakok és erkélyek fotózásáért, fel-felnéztem az égre, így a nap állása segített megközelítőleg meghatározni a helyzetem. Kóborlásom során többször a tengerhez lyukadtam ki, ahonnan vissza kellett fordulni, mert jobbra is és balra is elfogyott előttem az út. Miután megtekintettem több nevezetességet, a Campanile tornyából szertenéztem a város felett. Háztetők, kisebb-nagyobb tornyok, háztetők, Canale Grande, szemben sziget, majd megint pirosan mediterrán tetőcserepek és már körbe is értem. Majd elhaladtam pár puccos ruhát, tarka álarcokat, színes legyezőket, és egy kesztyűket kínáló parányi üzlet előtt. Lépteimet a piac felé vettem, ahol csodás ízű, nagy szemű, fehér szőlőt vásároltam. Bongiorno, köszöntem és az eladó, egy őszes, olasz úr, kedvesen mosolygott, míg lemérte a hatalmas fürtöt.
Majdnem cuppogtam a mézesen bódító, gömbölyded, lédús, szőlőszemeknek, majd visszatértem a hotelbe és gondoltam, ebéd után pihenek kicsit…
Talán két óra alvás után, az esti találkozásra gondolva, jólesően ásítottam és nyújtózkodtam, fel is keltem kinyitottam a spalettákat és kinéztem a ragyogó napsütésbe. Közben arra gondoltam, hogy bárhol is vagy, ugyanez a nap süt rád. A szikrázó fényben, a kék vízen itt-ott hirtelen elő- majd eltűnő csillám pontok villantak a nap vetette gyémánt híd körül. Majd ott hagytam ezt a sejtelmesen rejtőző csodát és nekiláttam készülődni, felvettem pont erre a találkára vásárolt fehér alapon, kék szegéllyel, és kissé elnagyolt, vonalakkal rajzolt virágos nyári ruhát, megigazítottam a frizurám és egy hatalmasat kacagtam a tükörbe. Bele bújtam az apró, néha csillanó, virágokkal díszített, fehér szandálba, kezembe vettem, a parányi, szatyrot formázó, fehér kézitáskám és magára hagytam a kis szobát. Egy mosolygós “Grazie” kíséretében leadtam a kulcsot. Épp jókor érkeztem, már jött is a vízitaxi, hogy elbuszozzak vele a központi szigetre. Dokkolás után, amikor kinyitotta a hajó korlátját, rá vigyorogtam az egyenruhába rejtett olaszosan kreol hajós legényre, megköszöntem, hogy át segített a partra és egy “Arrivederla”-val elhagytam a buszmegállót. Elsétáltam a Sóhajok-hídja mellett, majd a lépcsősor fel és lekövetkezett és máris ott álltam a tengernek háttal, szemben a tág téren égbe magasodó árkádos épületekkel, jobbra tőlem a Dozse Palota és a Szent Márk Bazilika, balra pedig a hatalmas harangtorony. Úgy képzeltem, hogy kedvesen üdvözölnek és örülnek nekem. Mosolyogva lépkedtem az árkádok felé kirakott asztalok egyikéhez, majd helyet foglaltam pontosan a piazza és a piazzetta találkozásánál, ott, ahol esténként eleven muzsikusok játszanak, és oly csodásat ütnek a zongora húrjai. Húsz perccel előbb érkeztem, de cseppet sem bántam.

Félévvel korábban találkoztam veled egy utam során, amikor barátnőmmel csak úgy sétáltam a járdán és amint elhaladtam melletted, hirtelen épp a kezembe pottyant a telefonod, amit így repülés közben csíptem el, megmentve a kemény járdaszegélytől. Hálás mosoly és kedves szólamok között mondtál köszönetet franciául – talán minden második szót értettem csak – és én válaszoltam szintúgy, szívesen. Majd mindenki a maga útján, sétáltunk tovább.
Aztán a barátnőmmel kicsit megpihentünk egy kávézó elé kirakott asztalnál, rendeltünk egy kapucsínót és ráérősen bámultuk a mellettünk elhaladó embereket. Egyszer csak újabb vendégek érkeztek, majd helyet foglaltak a szomszéd asztalnál. Barátnőm rám pisszegett, hogy nézzek már oda, és amikor odafordítottam a fejem, láttam, hogy te ülsz ott, mint később kiderült, édesapáddal és öcséddel. Egy számomra kissé kínos pillanatra találkozott a tekintetünk, összemosolyogtunk. Majd egy khm kíséretében elég gonosz pillantásokat vetettem velem szemben ülő barátnőmre, aki tovább ugratott. Szerinte túl sokáig tartott a pillantásod, ami rám vetült. Egy frivol mosollyal fagyasztottam le máris szárnyaló képzeletének szinte már gyökeret eresztett magvait. Majd úgy egy órácskát ücsörögtünk, aztán hirtelen eszünkbe jutott, hogy vissza kell mennünk a hotelbe, ahol előző nap a technika csodája miatt nem tudtunk bejelentkezni, a számítógép bedöglött a papíralapú nyomtatvány pedig pont az előttünk lévő vendégnél fogyott el, s aznap ötre ígérték a bejelentőlap érkezését. Mindig mondtam, hogy túl ráérősek ezek a mediterrán népek.
Épp a pultnál álltam és a regisztrációs lapot töltöttem ki, az e-mail címemnél tartottam, amikor a jobb fülemhez elég közel angol szavakat hallottam kissé francia akcentussal. Felnéztem a papírból és már megint te mosolyogtál rám. Aztán hideg fejjel visszatértem az űrlap kitöltéséhez. Oldalról láttam, hogy te is töltöd a bejelentő nyomtatványt, aztán, hogy pötyögsz valamit a telefonodba. Most már azt is tudom, hogy a címem volt az.
Ezen gondolkodtam, amikor, az az érzésem támadt, hogy közeledsz felém, és amikor odapillantottam pont te léptél ki a tündöklő napfényre, a palota sarkánál, az árkádok alól. Ekkor fura gondolat ötlött belém egy pillanatra. Szent Habakuk, most felpattanok a székről, és iszkiri, az állomás felé. Amennyire ilyen távolból meg tudtam ítélni egyre szélesebb mosoly kezdett elterülni arcodon. Talán érezted, hogy nézlek félig behunyt szemem pillái alól és várlak, hogy jöjj felém. Sötét zakódat meglibbentette a tenger felől érkezett, friss, üde szellő, ami még előtted hozzám is elért és kifújt minden menekülési útvonalat a fejemből. Már féléve ismerlek, miért is félnék tőled, hisz te vagy az, akivel eleinte e-maileket, később közös megegyezéssel régimódi, postás által hordott leveleket váltunk. Megállapítottuk, hogy a papíralapú a jobb, személyesebb és őszintébb, no meg kézzelfogható és izgalmasabb is. Brrr! Nagyon kedvelem, kissé keskeny, hosszúkás, picit kacirnyás, enyhén jobbra dőlő betűid. Aztán egy ideje telefonon is hívjuk egymást, órákig tudunk beszélni.
Már a harangtorony közelében jársz, elképesztő mosoly ül arcodon. Én is próbálok mosolyogni miközben egyszerre önt el két ellentétes érzés, a szívemet is megakasztó forróság és a hűvösség a víz felől. Megállt a szívem! Mindjárt ideérsz! Elfordulok. Hatalmas önuralommal lenyelem izgalmam gombócát.
Pontban hatkor megérkezel. Úgy hiszem, mintha transzban volnék, felkelek a székről, kezet nyújtok és te felém szintén, közben teli szájjal vigyorgok rád. Bonjour, mondod, és még kedvesen hozzáteszed a keresztnevem és én felelek, Bonjour, Monsieur. Összekacsintunk és te megjegyzed, milyen eredeti a tájszólásom. Helyet foglalunk az asztalnál egymással szemben. Már fájnak mosolyizmaim, szégyenlősen lepillantok a szoknyám virágaira és közben egy semleges kérdés után kutatok, amivel kezdeni lehet egy beszélgetést és oldani a bennem lévő robbanáspontot. Segítségemre sietsz és felteszed a kérdést már angolul.
– Hogy utaztál?
– Kellemesen, köszönöm, szeretek vonatozni! És, hogy van Marco Polo?
– Köszöni, jól! Ide-oda repkednek róla a madarak.
– És Párizs, meg az „Öreg Hölgy”?
– Ó, majd el felejtettem! Szívélyesen üdvözölnek!
Mindketten nevetünk, közben hozzánk lép egy pincér, érdeklődik, kérünk-e valamit. Tényleg, amíg egyedül voltam, meg sem kérdezett. Ennyire látszott rajtam, hogy várok valakit, vagy csak most ért oda hozzám. Én meggy és pisztácia fagyit kérek, te a csokoládé, meggy és vanília keveréke mellett döntesz, mint írtad, rajongsz az édességért, de szigorúan visszafogottan fogyasztod.
Szerencséd, hogy virágot nem hoztál, tehát emlékszel, hogy én azt inkább a lábán szeretem. – gondolom csak úgy magamban, hangosan viszont a következőket mondom:
– Nem is értem, hogy a férfiak, hogyan képesek hosszú ujjú inghez még zakót is viselni ilyen melegben? – természetesen, az öltözékedre utaltam ezzel a kérdéssel.
– A társaságukban lévő hölgy iránti tiszteletből. – mondod.
– Tehát, az irántam lévő tiszteletből hajlandó lennél belesülni a ruhádba? – kérdezem és kacagok.
– Ez igazából azért van, ha a hölgy esetleg fázna, akkor van, mit a vállára terítsünk.
– Ezen még hatalmasabbat kacagok, úgy érzem, mindenki engem néz, aki a téren van.
Ugyan komótosan, de viszonylag gyorsan megérkezik rendelésünk, még mindig mosolyogva kanalazzuk a méltán híres gombócokat, ez alatt szüleid és öcséd felől érdeklődöm, mi újság velük.
– ¬Apám, megállíthatatlanul dolgozik, az élete, a munkája, anyám nagyon félti ezért.
– Már megbocsáss, nem azt írtad, hogy apád, olasz, és tudtommal ők nem túl nagy munkarajongók, időnként fájna, ha gyorsabban mozdulnának.
Ismét kacagunk. Majd közlöd öcséd is jó egészségnek örvend. Engem mindenki üdvözöl. Meglepődve kérdezem, talán tudnak rólam, buta kérdés ez, kínomban nevetek, persze látják a leveleim, amiket neked írok néha heti kétszer is. Elfogyott a fagylaltod, én még egy darabig kanalazom az enyém. Merően, kedvesen, de ugyanakkor határozottan nézel rám, mintha vizsgáztatnál, állom-e a pillantásod. Állom én, csak mire föl vizsgáztatsz, azt hiszem jobb, ha a fagyiba bámulok, kicsit duzzogva. Meg is jegyzem, hogy nagyon finom, elég hideg, de egyébként is én általában lassan eszem. Huncut hozzászólásodon, hogy: „Szerencsére, nem rövid a hétvége!” Picit sértődöttnek tettetem magam, megint nevetünk. A szellő kissé lengeti hullámos, barna hajad egy fürtjét, még jó, hogy nem Rómeósan bongyor, csak szelíden hullámos. Már a gombócok végére értem, pont a gyomrom tájékán táncolnak. Intesz a pincérnek, hogy fizetnénk, de legalább negyedórát tart, míg kiállítja az oklevélnek is beillő számlát.
Hogyan is lehet feloldani, ha két ember ilyen kihívóan bámulja egymást?
A munkádról kérdezlek és végre kicsit hosszabban beszélsz, bár a leveleid sem hosszabbak soha egy oldalnál, én meg van, hogy hármat is írok. Már mindent tudsz rólam, nyitott könyv vagyok. Hiába, míg én sok mindenért lelkesedő ember vagyok, addig te elegánsan visszafogott, majdhogynem szófukar. De most beszélsz folyamatosan, és ami fő, hozzám. Úgy kedvelem, kissé érces hangod, mennydörgésnek hat talán, ha haragos vagy. Előfordul, hogy valamit nem értek, te sokkal jobban beszélsz angolul nálamnál, akkor visszakérdezek, és te újból elmondod, csak más szavakkal. Korábban ezt a nyelvet választottuk társalgásnak, mivel én csak pár szót tudok franciául, te pedig talán azt, hogy: „Köszönöm!” – magyarul.
Megérkezik a pincér, mialatt fizetsz, sétáljunk, ajánlom. Napközben felfedeztem egy kis kovácsoltvas hidat, örülnék, ha te is látnád, piros muskátlik nyílnak a két, külső oldalára akasztott virágládákban. Szívesen sétálsz velem, egyezel bele, így elindulunk.
– Biztos, hogy rám bízod az idegenvezetést, én ma már többször is eltévedtem!
– Válasz helyett, kedvesen nevetsz.
Sétálunk egymás mellett, egyik sikátor a másik után, itt vacsorát főznek, pörköltet, jön az illata, ott légtornász módjára, ruhák száradnak a két fal között, a második emeleten. Milyen fura, hogy szinte mindent látnak és hallanak a szembe szomszédok. Valahol tévét néznek, úgy ítélem meg a villanásokról és a hangról. Aztán kicsit szélesedik előttünk az út, egy csatorna mellé érünk jobbról és ott a híd, ami egy ház ajtajához vezet.
Egy, talán Afrikából származó ember rohan el mellettünk, karján százával a mindenféle színben pompázó női ridikül, pár percre rá egy rendőr érkezik és keresi az utcai árust, de csak téged és engem talál, gyorsan el is tűnik arra, ahonnét jött, magára hagyja a két meglepett idegent.
A kanális partjára épített korlátnak támaszkodunk, s csodáljuk a virággal teli házat, és a hidacskát. Megjegyezzük, hogy mennyire szeretik a virágot az olaszok.
– Akkor csak nem lehetnek olyan rossz emberek! – mondom és te válaszolsz:
– Nem, nem azok! – talán édesapádra, gondolsz és mosolyogsz.
Az árkád alól, a vízen feltűnik egy gondola, a gondolás piros szalagos szalmakalapban, kék-fehér csíkos, tengerész pólóban, fekete nadrágban, mosolyogva tereli a gondolát, integet nekünk és mi visszaintünk. Titokban hálás vagyok neked, hogy nem gondolád, hogy gondoláznunk kellene.
Aztán hirtelen féloldalt felém fordulsz, határozottan, de kedvesen kezemre teszed a kezed, a nevem is kimondod halkan, majd így folytatod:
– Úgy örülnék, ha legközelebb te jönnél el Párizsba, de alig várom, hogy egyszer megnézhessem Budapestet!
A sok züllést látott Szajna után, a megannyi szenvedést megélt Dunát. – gondolom magamban. Nahát! Kerestem és csodára megtaláltam a hangom, miközben felnéztem kedves, barna szemeidbe.
– Szép hidak ívelnek át a Dunán és ott is van muskátli ám! – válaszoltam mosolyogva és kissé megszorítottam a kezed. Menjünk táncolni! – mondtam.
Az árkádok alatt, a Piazza San Marcon tangót játszanak a zenészek.

Szabadbattyán, 2017.07. 8,11,17.