Mások a fogyatékosok?
Tökéletes vagy, és én is az vagyok. Más vagy, és én is más vagyok. Valamiben mindenki hiányos, fogyatékos.
Kiegészítjük egymást, mennyei puzzle-k, apróra tört, fénylő, üveg darabkák, csontba-húsba zárt energia halmazok, isten darabok, vagyunk. Mindannyian ott voltunk az ősrobbanásnál.
Egyek, az egész részei, vagyunk.
Minden reggel, minden napra a szivárvány színeiből válogathatunk, hogy aznap milyen arcot, szerepet mutatunk. Szerintem, a legjobb smink az őszinte mosoly, a kedves, bájos, ragyogó, ezerszer jobb, mint a fura, lenéző, gunyoros grimaszok.
“Uram Jézus!” – Most harangoznak, valaki itt hagyott. A születésben és az elmúlásban lám, egyek vagyunk.
A különbségeink keresése helyett, kutathatnánk azt, amiben azonosak vagyunk, a ráfordítás ugyanaz, s mégis az egyik mindenkinek jobb.
A nem mindegy, hogy épít, vagy rombol!
Egymás tükrei vagyunk, fontos, hogy őszintén nézzünk a tükörbe, és valós képet mutassunk. Képünk, ablak a világra, és önmaga tükre.
Valahogy filozófia órán sehogy sem értettem, mi az elvont lényeg, a “szubsztancia”. Most már tudom, legalábbis a saját lényegem: Szeretve kiegészíteni, segíteni másokat.
A makkos-cipős “filó” tanárnak, az önáltató, önimádás volt, viselkedéséből, úgy gondolom. Véleménye szerint, a növények és az állatok nem éreznek.
Mi emberek, sok mindenhez értünk, de csak szeretni tudunk igazán. Ebben a szeretetben van egy általános szabály! Először neked kell adni, csak aztán kaphatsz, de azt más dönti el, a “szabad akarat”, s csak úgy kaphatsz, ahogy adtál, és pont azt, amit! Gömbölyű a Föld, ezért minden visszatér hozzád! Mert te, még mindig én vagyok. Egy vagyok. Isten képmása, tökéletes része vagy, vagyok.
Szabadbattyán, 2017. február 18.