Szeretet morzsák 7.

Szeretet morzsák 7.
Farsang
Bevallom, most hosszas tépelődés és egy heti kínlódás után tudtak morzsává formálódni az apránként gyűjtött gondolataim. Az irodai feladatom, a gurulós székhez kötött, a számítógép elé, ezért ki is zártam a külvilágot, szinte teljesen. Az meg, pláne le se esett, hogy farsang van, pedig István mikulás ruhában nyitott be hozzám, hogy vegyem szemügyre a szemüvegét – ami gellert kapott és leesett – nem törött-e, el. Csupán egy parányi gondolatom támadt, hogy december 6. már kicsit odébb volt, aztán visszatértem a gép elé.
Megértelek, ha most magadban kacarászol, én is kb. így vagyok ezzel. Pedig, annyi jel volt! A csodás, tarka-barka színű álarcok az ajtón és sorolhatnám.
Amikor Loncival megérkeztem, felajánlottam az ebédem elvitelre, de valahogy megint csak a ridikül érdekelte. Rolcsi ismét a szatyrot vállalta be, majd bevallotta, hogy nagyon szeret. “Drága Andikám, Babszem Panni! Tudod, hogy nagyon szeretlek?” – “Tudom!” – válaszoltam. “Hát, azt tudod-e, hogy miért?” – “Nem, miért?” – kérdeztem. “Hát, azért Andikám, mert mindig olyan csinos vagy!”
Ééén, meg aki csinos, meg aki állandóan garbóban jár, gondoltam magamban, de hangosan csak somolyogtam, mint a tejbetök és csak azt válaszoltam: “Köszönöm!”
Így, visszagondolva, semmi extra nem volt rajtam, fehér garbó, lila, rövidujjas mellénke, farmer és egy lila, apró-rózsás, mű-nyakék. Szóval, már tudom, hova és miért is érdemes kiöltözni!
Rolcsi közben folytatta: “Úgy nézel ki Andikám, mint egy kis Babszem Panni hercegnő!”
Na, ja, két fogalom, külön lapon!
Komolyan, akkor is furcsán néztem, amikor megláttam Attilát piros hajjal. Robi, büszkén mutatta a buszos nyakkendőtűt a kék, rövid ujjú inggel és az elmaradhatatlan, kék mellénnyel. Még akkor se koppant, hogy áll a bál, amikor Mónikát lila-fehér nyuszi fülekkel láttam, Gábor, pedig boldogan mutatta a nyakában lógó, nyáron nyert aranyérmet.
Napközben, a többi fiatal, Loncit arra kérte énekeljen valamit, és boldogan harsogta magából a Vén Európát, még Varga Miklós is megirigyelte volna, és én is akkorát énekeltem magamban az irodában, hogy a: “Büszke nőt!” miközben az egérrel kattintgattam a cellák között.
Valószínű, hogy statisztika volt és Tavasz van, így nagybetűvel!
Csupán akkor pottyant le a tantusz, amikor az ebédem melegítettem és hirtelen egy népes forgatag, egy jól megtömött vonat lepte meg szemem előtt a teret. Oda és visszagyalogolt a folyosón, a boldog menet. Közben a sorból ki-kiintegettek, én vissza nekik. Ha jól láttam volt köztük csörgősipkás, felemás-ruhába öltözött paprikajancsi, nyuszika, mikulás, király, piros palástban, kakaószínű medvebocs, napraforgó-díszes madárijesztő, szemüveges, piros hajú bohóc, kockásinges kisiskolás, pap és menyasszony, meg egy fehér inges, fekete nyakkendős, cowboy kalapos macsót is láttam a Dallasból, valamint egy elegáns buszsofőr is tiszteletét tette az Alba Volántól.
Ebédnél, Olívia fejtette ki, hogy szeret, még pedig azért, mert: “Te olyan jó vagy Andi, te nem bántasz senkit!” Legalábbis, akarattal nem, tette hozzá, Andi, mármint én.
Aztán megkérdeztem, mi volt tegnap a vacsora és Olívia boldogan, büszkén vágta rá, hogy: “Kumpi, huccsal!” Ez a mondata, már szállóigévé magasodott.
Ebéd után hallottam, hogy 3. Balázs a “Zseboroszlán” nevet kapta “csak” szeretetből, azóta én is így hívom. “Na, gyere ide Zseboroszlán!” – mondtam neki, amikor búcsúzóul kért egy ölelést.
A tankonyhában van egy ajtó, kétszárnyú és üveges, sok csodát mutat a természetből a bent lévőnek. Képzeld el, hogy az ajtó középső kerete, egy fa törzse, onnan nyúlanak az ágak kétfele, az ágakon madárkák üldögélnek, papírból és áttetsző, színes fóliából. Csuda érdekes, amikor besüt rajtuk át a délutáni nap sugara.
Csütörtökön fodrász szalon nyitott az egyik teremben, ott sorakoztak a szépülni vágyó fiúk. Attila rám szólt kedvesen: “Andi, az előbb, úgy mentél el mellettem. Mi az, már meg se ismersz?” Dehogy nem ismerem, hogyne ismerném fő kávékészítőmet, csak ugrattam kicsit, hogy az új frizurával nem is tudom, hogy ki ő!
Tamás Atya is beugrott egy órácskára, megint hozott egy “törni való” témát: “Szabad-e haragudni?” – Szabad, csak nem biztos, hogy érdemes, mert a harag, méreg, derült ki a magvas beszélgetésből.
Aztán kaptam egy radírt, és nem győztem törni a fejem, hogy vajon mit kellene kitörölnöm.
Az én felfogásom szerint, legalábbis én úgy szeretnék élni, hogy minél kevesebb “radírozni való” legyen, persze nem mindig sikerül maradéktalanul megvalósítanom, de hidd el, igyekszem!
Apró, ajándékomnak csupán egy oka volt: “Sokszor használsz ceruzát.” – hangzott kérdésemre a válasz.
Most keresek egy táblakészítő kisiparost!
A házi manó, meg tartozik egy ceruza faragóval!
Szabadbattyán, 2017. február 25.