Szeretet morzsák 8.

Szeretet morzsák 8.
Hogy a Szent Vacelok áldanák meg azt, aki kitalálta a térítési díj számításhoz a kb. 12 darab szolgáltatási elemet! Egyrészt azért, mert van olyan elem, amit bőven rá lehet húzni majd az összes többire, másrészt azért, mert párat napban, a többségét órában és egyet kilométerben kell meghatározni. Aztán végül ezekből következtess ki, egy darab számot. Na, de ne morgolódjak, mert ezek a morzsák a szeretetről szólnak, a feladatot meg úgyis megoldjuk mi jó munkatársak, mert mi már csak ilyenek vagyunk. Egyébként a fiataloknak szeretetre és figyelemre van leginkább szükségük, mint minden átlagos embernek, csak az a bökkenő, hogy azt nem lehet se napban, se órában, pláne kilométerben kifejezni, a forintról nem is szólva!
Kérem szépen, aki mégis képes rá, itt jelentkezzen nálam!
Szerintem, a különleges képességű fiatalok, az ember által kitalált és agyon fejlesztett, társadalmi közös megegyezésen alapuló rendszerekhez nem, vagy csak részben tudnak igazodni, de valami rejtélyes módon az isteni rendszerhez szinte maradéktalanul, valahogy abban ők jobbak.
Kedden, amikor megérkeztünk, Lonci vállára vetette a táskám és így vitte egy szatyorban a kupakokat, amiket egy pécsi kisfiú műtétjére gyűjtünk, a Kristóf Ház mögötti tárolóban.
Majd miután első, rábízott feladatát szigorúan teljesítette, engem is bekísért a Házba, ahol elsőként Manó, vagyis Mariann fogadott, aki úgy megszorongatott, hogy szusz is alig maradt bennem, de pont erre volt szükségem. Amikor már oldódott a kedves béklyó, akkor megkérdeztem: “Manóság, mi újság?” – “Köszi, jól vagyok, és te?” – volt a válasz. Ő, Manó nem összekeverendő a rejtős, házi manóval, aki most fenn van északon vendégségben. Manó, az egyik nap azzal fogadott, hogy ő aznap nem hozta magával a lábait. Én meg jól szemügyre vettem a futóműveit és azt állapítottam meg hangosan, hogy: “Én bizony látok ott két, szép lábat!”, de ő váltig állította, hogy mégis otthon hagyta őket. Ezért mindig megkérdezem: “Manó, ma elhoztad-e a lábaid?” Egyébként van úgy, hogy úgy érzem én is otthon hagynám a sajátjaimat szívesen. Például a múltkor, amikor úgy bele találtam rúgni, lépés közben, a fém szemetesbe, ő nem volt hibás, én, részemről meg nem volt szándékos, hogy két napig is sajgott a jobb térdem alatti csont.
Az előbb még ott tartottam, hogy Manó fogadott, aztán egy kifli alakú kiscsoport alakult körénk, mindenki köszönt és örömét fejezte ki, azért, hogy már megint ott vagyok. Réka is köztük volt, akitől rendszeresen megkérdezem: “Na, hogy vannak a delfinek?” – mivel azok a kedvencei. Valahogy eddig még mindig jól vannak!
Közben elmesélem azt is, hogy újabb csodák történtek, a hó leolvadt az ajtókról, a hóemberek is búcsút mondtak, s a pingvinek dél felé vették az irányt, helyettük megjelentek a tavaszi virágok, s a madarak. A térelválasztón rügyet bontott a barka ága, egy harkállyal több lett az üvegajtón, amin olyan szépen vet be a napsugár, már ha méltóztatik sütni. Virágmintás, rózsaszín szegélyes szívecskék és merített papírból készült, harmonika pillangók röpködnek itt-ott.
Tavaszka van, pitty-potty! Bár még fújdogálnak a “bűjti szelek”, s ott még nem tartunk, hogy a fecskék, fecsnek, a pacsirták, pacsnak, a szarkák, pedig köszönik a maguk részéről megvannak.
Visszakanyarodva a fiatalokra. Kitti nagyon szereti a forgó széket, néha be-bejön az irodába egy-két percre, nagyon kedveli a kisautókat és nála mindig elérhető az épp aktuális, áruházi szórólap, így tudjuk, mit-hol érdemes vásárolni.
Jajj! Kedves Attila, itt kérek bocsánatot, hogy hetek óta nem kávéztam, de így is alig alszom, pedig már gondolkodtam, hogy a kedvedért mégis bevállalom a kávét, hogy meglegyen az örömed, de még nem teljesítettem!
Zolcsi, hosszabb kihagyás után ismét betért és mindjárt öt nap szabi igénnyel jelentkezett. Laci viccesen meg is jegyezte: “Zolcsikám, hát hogy van ez, hogy ennyi szünet után csak így szabival kezdesz?”, és Zolcsi szélesen mosolygott. – “Igen, Laci bácsi, írjál ki nekem öt nap szabit!” Így is történt.
Első Balázzsal ismét integettünk egymásnak a szokásos módon, s aztán a Nő nap is meg volt tartva.
Rolcsi és Lonci, az “Olyan szép a mosolyod, Andikám”-al és egy őszibarackot formáló sütivel nyitott be hozzám.
Első Jánostól kedden, Laczkótól – igen így cz-vel, mert megérdemli – csütörtökön kaptam ugyanazt a kedves, szóvirágos verset, szívvel és lélekkel szavaltak és én megköszöntem. Laczkót, később is hallottam verselni, “tapasztó táposztó levelek képezte káposzta” – mondta épp, Romhányi, a Rímhányó sorait.
S amikor ebédnél, Olívia azt kezdte kifejteni, hogy valami problémája van a zöldbabfőzeléknek, akkor én már kontráztam, hogy: “Tudom mi baja a babnak. Az, hogy nem kumpi huccsal!” Olívia, pedig örömmel bólogatott, hogy: “Pontosan, így van!”
Kedves Olvasó! Érted-e már, érzed-e már, miért is oly jó, a Kristóf Házban lenni?
Hahó, táblás kisiparos, jelentkezésed várom!

Szabadbattyán, 2017.03.10.