Szeretet morzsák 17.

Szeretet morzsák 17. Most már egész a Morzsa! 🙂
Ma hajnalban azzal ébredtem, hogy Úristen nekem mennyi tartozásom van már! A hitel, pedig az emberrel együtt ott eszik az asztalnál. Legalábbis ezt volt mondogatta kedves Annus néném néha napján. Ebből kiindulva ma azt mondtam magamnak, hogy „Andi, ma morzsát írsz, ha törik, ha szakad!”
Nos, ma meglehetősen sokat gondoltak rólam „odafönn”, de most mégis, akkor is, csak azért is! Bár bevallom, minden morzsaírást végig bőgök, mégis jól esik! No, nem kell mindjárt megijedni, nem saját magamtól hatódom meg, hanem ilyenkor újraélem azt, amiről itt a papíron irkálgatok.
Tessék egy falat! Megosztom Veled! Egyél Isten áldásával, beérem a látásával!
A víz a legjobb szomjoltó, korántsem arra gondolok, ami mostanság néha a csapból folyik, viszont évente kétszer-háromszor rávágyódom valami gyümölcslére, így volt ez most csütörtökön is. Az utolsó korty aloé-szőlő kombináció után épp a flakont próbáltam bele gyömiszkölni a szemetesbe, amikor Gábor, a megmentőm jött felém.
– „Mit csinálsz? Nem úgy kell azt! Össze kell nyomni!”- hangzott felém a kedves fedés.
– „Tudom én, csak nem tudom összenyomni, kemény ez a flakon! Rátaposni, meg nem akartam, mert akkor visszhangzik az egész ház, és senkit nem akarok ijesztgetni!”
– „Így kell! Látod?” – mondta, és ezzel már hanyatlott is a műanyag, majd betette a helyére.
– „Köszönöm szépen, Gábor! Kedves tőled!” – mondtam és megveregettem csontos vállát.
– „Bármikor, bármiben segítek, csak szóljál! Rám mindig számíthatsz! – tette még hozzá.
És most egy pillanatra megreszketett a lelkem, eszembe jutott, az, az „áruházi szekrény”, aki a múltkor fogyatékosnak nevezett. Gábor barátom szavai úgy értek hozzám, mintha Isten simogatta volna meg fáradt, elgyötört lelkemet. És arra gondoltam, hogy azt mondom a „szekrénynek”, hogy „Öregem, ha tudnád, hogy engem imádnak a munkahelyemen!”
No, de már megint előreugrottam, menjek csak szépen vissza a hitelem elejére!
Az ősz elején táborok zajlottak.
…
Mint már a korábbi években Fehérvárcsurgón több turnusban 3-3 napot töltöttek a fiatalok 2-3 gondozó támogatásával. Minden egyes tábornak van egy-egy előre jól kidolgozott tematikája. Ennek megfelelően, az egyik tábor a Honfoglalásról és az ősmagyarokról szólt. Ennek keretében készítettek fonalsörényű, karótestű, karton paripákat az adott csoportba tartozó fiatalok. Erről akkor értesültem, amikor egyik őszi reggelen nagy vehemensen benyitottam a Kristóf Ház ajtaján és a fonalsörények csak úgy lobogtak a huzatban. Tőlem szokásos módon, hatalmasat kacagtam. A lovak ott parkoltak a garázsban, vagyis ott voltak egy istállónak kinevezett, piros szemetes kukában, a bejárattól balra.
– „Hát, ezek a paripák? „- kérdeztem.
– „A táborhoz kellettek!”- jött a válasz.
Fontos dolgaim végeztével, aztán fotóválogatást tarthattam egyik munkatársammal, akkor hallottam a honfoglaló magyarok, köztük a „legősebb” Magyar, (így név szerént, az intézményvezető) ϑ a Kárpátok alá vonulásáról. A képek szerint, nagy vágták voltak, ellenség nem is volt, biztosan a hír hallatára már jó előre megfutamodott. Jöttömben-mentemben egy embernyi magas, körötte aranycsillagocskáktól tobzódó Csodaszarvast is megcsodálhattam a folyosón, az is a tábori alkotások közé tartozott.
Egyik reggel Réka így fogadott:
– „Írtam neked egy verset! Ismered?”
– „Nahát! Köszönöm szépen, igen, de nagyon kedves tőled!” – válaszoltam és a kutyák és delfinek hogyléte felől érdeklődtem.
Majd elmerültem a számok világában, egyszer csak azt hallom, hogy „Hé, manó mit csinálsz? Belemész a fába! Ha nem vigyázol, mehetsz majd a manó patikába!”
Igen! Kitaláltad! Én is énekeltem!
Aztán egy napon a házi manó egy jó nagyot tüsszentet! Uram Atyám, már 566 éves! Jó sokunkat meg is fertőzött, hiányos volt a létszám igencsak! Majd két hétbe is be tellett!
Majd miután szinte mindenkit gyógyulttá nyilvánítottak, egyik alkalommal, ebéd után Olívia jött oda hozzám.
– „Ma még nem is találkoztunk!” – mondta és kézen ragadott.
– „Most viszont már, igen és nagyon örülök neki! Hú, de hideg a kezed!”- vigyorogva berzenkedtem.
– „Az nem baj, Andi! Tudod, nekem hideg a kezem, de forró a szerelmem!” – felelte mosolyogva.
– „Hol a szerelmed?” – kérdeztem.
– „Elment csicsikálni, tudod, ő mindig alszik ebéd után! Te meg gyere almát enni! Van benne kicsi vitamin.” – hívott uzsonnára.
– „Olívia, te csak a héját szereted, úgy tudom!”
– „Ebben egyébként igazad van!” – helyeselt mosolyogva.
– „Mert Olívia olyan csavarintos eszű!”- kontrázott Ágika hozzá, aki szintén somolygott az orra alatt.
Atikám, kedves barátom, a folyosón szólított meg.
– „Te, Andi, az előbb ebédnél láttam, hogy valaki új van annál az asztalnál, ahol szoktál ülni, oldalba is böktem és kérdeztem a Zolitól, hogy ki az a csaj ott szembe az asztalnál? – Az meg azt mondta, nekem, hát hogy az Andi, nem ismered meg! Hát, hiába ezzel az új frizurával nem ismertelek meg! Fodrásznál voltál, ugye?”
– „Atus nem is voltam fodrásznál, csak most a másik oldalra fésültem a hajam!”
Természetesen hahotáztuk, majd jól felköszöntöttem Atit, mivel betöltötte a 62. életévét, akarom mondani a 26-ot, csak Laci felcserélte a számokat.
Aztán biztosan emlékszel, hogy Robi, azt mondta rólam kedvesen, hogy: „Pici nőnek, nagy pohara van!” Pár perc se telt bele, máris tovább folytatta kicsit kiegészítve: „Pici nőnek, nagy telefonja és nagy cipője van!”
Mi egyebet tehettem? Kacagtam!
Majd később fel-, majd ismét lefokozott! Hol gyémántomnak szólított, hol, cicamicának!
Manócska (Marcsi) egyik nap elég hosszan taglalt számomra valamit, de én bugyuta nem értettem, erre Olívia mondhatni aranyat köpött ismételten. „Andi, te Manóul még nem tudsz, de Olíviául, már igen!”
Kedves Morzsa Olvasó! Te kibírnád kacagás nélkül?
Na, ugye hogy!
Sok-sok bölcsességet szólnak, de az én fejem se káplán, se káptalan, de nagyon igyekszem!
„Áldás, békesség” János egyszer azzal szólított meg: „Imádkozom, ám érte, meg érted is!”
Most kicsit felemeltem a tollam, s mint egy tükörbe néztem a papírlapba és kérkedően elsimítottam egy hajtincset a homlokomból. Ugyanis bármit kérhetek! Kivételesnek, egyedinek érezhetem magam!
Köszönöm!
Amint az általam időnként megosztott képes posztok is hirdették, kézműves porondon sem állt meg az élet a Kristófban. Sün Janik, piros-kalapos gombák fehér pöttyökkel, tarka macskák, színes őszi levelek, szőlőfürtök, madárijesztők, kukoricacsövek, parafa gémeskút, majd Karácsony felé közeledve, jászol, edényalátétek, angyalos képeslapok, kék-virágos, vászon levendula zsákocskák, csoda festmények, csillogó gyöngy karkötők, hópelyhek, mikulások, marcipánok, és az esős időre tekintettel esernyős rajzok is készültek, nagy sürgés-forgásban.
A Karácsonyi ünnepség biztosan nagyon csodás volt, én sajna le kellett maradjak róla!
Már-már azt gondoltam a házi manó kicsit elmarad magának a tüsszentés után megelégszik annyival, de nem, neki hát persze hogy, el kellett előlem egy be-bizonylatot rejtenie!
Laci nővér! ϑ Jövő héten MÁKolunk!
Székesfehérvár, 2018.01.13.