Szeretet morzsák 18.

Szeretet morzsák 18. 🤗
Képtelen kedd
A szeretet márpedig gyógyít! Kedves tudósok! Elő egy műszert! Tessék lemérni a hatásfokát! Én tapasztalatból firkálok ilyeneket, nem légbuborékokat fújkálok ám!
A Kristóf házi fiatalok mindenfajta szívet gyógyítanak! Legyen az szomorkás, bánatos, fájó, sajgó, meggyötört, megtört, szilánkos, meghasadt.
Kedden, amikor nagykabátban, havasan megérkeztem, Manó az irodával szembeni zöld fotel egyikében, doktori pózban
ücsörgött és bájosan mosolyogva kijelentette, amit persze hiszi a piszi! “Andi, te gyönyörű vagy! A farmerod is szép és a szemüveged is!”
Ez van most már nincs mit tenni!
A csizmámra tapadt hó szépen, gyorsan olvadásnak indult. Gondoltam, ha már túlolvadtam és eléggé látszanak a nyomaim, akkor minimum feltörlöm.
“Robikám, hol találok felmosó eszközt?” – kérdeztem.
“Majd mindjárt mutatom!” – válaszolta és mint egy fontos feladatot teljesítő katona robogott végig a folyosón alig tudtam követni, majd benyitott a fiú wc-be, ahova hát ugye nem követtem, megálltam az ajtó előtt. Az ajtó mögül hozott is egy hosszúnyelű pemzlit és rohant vissza az irodához, hiába mondtam neki, hogy: “Köszönöm, Robi majd én feltörlöm, én olvadtam oda, ugye!” – ezzel nyúltam is a nyélért, de hiába! Robi kisajátította magának a nyomaimat és ott is felmosott, ahol hólé se volt, mert mint mondta: “Ezt így kell! Akkor már megcsinálom az egészet!”
Nem győztem köszöngetni, Robi csak annyit mondott, hogy: “Szívesen, Andikám! Neked bármikor!” – és eltűnt a pemzlivel.
Megvártam míg kissé megszáradt a padló és magamra húztam az ajtót, hogy közelebbi kapcsolatot ápoljak az aznapi feladataimmal.
Csoda csütörtök
Manó, amint reggel az ajtón belépve meglátott: “Az az igazság, hogy…!” – mondta és megismételte még egyszer. “Az az igazság, Andi nagyon szeretlek és boldog vagyok, boldog vagyok, mert nézd meg milyen szép a kabátom!”
– “Igen, szép kék!” – helyeseltem hálásan, de nem azért mert kék, hanem mert Manó egy csoda egyéniség, aki megtanítja számodra is, hogy attól és azért is lehetsz boldog, mert csütörtök van és van kabátod! A kedvenc száma a 8. Amit, ha vízszintesre fordítunk, a végtelen jelét kapjuk. Manó, pedig maga a végtelen SZERETET! Igen, így hatalmas nagy betűvel!
Aztán a többiekkel is találkozhattam, amikor Manócska a karjaiból kiengedett.
Mindenki köszönt, ez ott teljesen természetes, volt aki kérdezett, hogy vagyok, mások a szemükkel cirógattak. Nincs mit tenni! Bevallom! Imádom Őket!
Majd a kedves üdvözlések után, először a tennivalóimhoz fordultam, a számlákkal barátkoztam, majd táblázatokat szerkesztettem a térítési díjakhoz.
Tamás atya ismét eljött misézni. Ott ültem a körben, néztem, ahogy a széncinegék odatelepedtek az ablak előtti fa ágaira, mintha a bentről kiszűrődő énekeket hallgatnák és megállíthatatlanul eleredtek, folytak a könnyeim, mert egy hirtelen jött felismerés telepedett rám. A fiatalok nélkül, főleg a szeretetük nélkül nem bírtam volna ki az utóbbi két hetet!!!
Attila a mise végén odajött hozzám és fél oldalról átkarolt, majd azt mondta: “Láttam, hogy sírtál! Ne félj Andi, itt vagyok, itt vagyunk! Mi mindig itt vagyunk!”
Na, most jól lemorzsáztalak!
Tegye fel a kezét, aki ennél a sornál egy könnyet se ejtett!
Zsófi is odalépett, anyukám felől érdeklődött kedvesen. Még pár szót beszélgettünk, majd visszatértem a gurulós székhez és megkérdeztem az intézményvezető urat, hogy van-e még tennivaló, mert egyébként megyek a fiatalokhoz. Laci képletesen kinyitotta a “kalitka”, na jó, az iroda ajtaját és mondta, hogy: “Persze, menj csak!”
A délutánt kártyázással mulattuk közben, hogy, hogy nem, nem is tudom, mit kacarásztunk össze-vissza!?
Solo parti közben Lalu elkezdett csuklani és máris megkapta: “Az a sok pia ugye, minek iszol annyit?”
Kacagtunk.
Tovább csuklott, előjöttek az ötletek, igyon vizet, kilenc kortyot, ne vegyen levegőt és kortyoljon citromlevet.
Még jobban kacagtunk.
Olívia mosolyogva közölte velem, hogy: “Nem is tudtam, hogy ilyen együtt érző vagy!” Majd rátett a pakli tetejére egy lapot, ami jelzés szerint át volt húzva és vigyorogva közölte, miközben kezemet bátorítólag meg-megveregette, hogy: “Egyszer kimaradsz, legalább pihensz egy kicsit!”
Kacagás.
Tibike határozottan közölte valakivel az asztaltársaságból, hogy imádja, de mivel ismerjük már le lett legyintve azzal, hogy: “Tudjuk, a Tibi egy igazi dzsigoló! Minden órában másnak mondja, hogy így, meg úgy szereti!”
Erre Olívia azonnal rákérdezett: “Mi az, hogy dzsigoló?”
“A dzsigoló, az a csábító!”
Olívia ismét rákérdezett, hogy: “Kábító?” – ő ezt értette.
Megismételtem: “A csábító – kábító!”
Megint kacagtunk.
A másik asztaltól egy ismerős dallam játszott a tavaly nyári tábori videó alá, így szétrebbent a kártya társulat.
Majd szülők jöttek pár fiatalért, én is csizmát húztam, kabátot vettem, elköszöntem. Manó messziről még utánam kiabált: “Andi-Mandi! Imádlak!”
“A fejétől bűzlik a hal!” Ismerkszik a mondás!
Mintha nem tudnám, ezért megkérdezem:
“Laci! Szerinted, milyen illata van a Szeretetnek!?”

Székesfehérvár, 2018.02.28.