Szeretet morzsák 23-24.

Szeretet morzsák 23-24.
Csuda mese

Csuda mese lesz ez majd meglátod, ha a végére érsz!
Több csuda is lesz benne, hogy számodra melyik az, az a Te döntésed!
Miért is emlegetem itt a végét, illenék már az elején kezdeni, hisz alig írtam még pár szót!
Szóval, az elején kezdem!
Ódor papa, István, mint minden kedden és csütörtökön reggel rögtön köszöntés után: “Tőlem mehetünk, ha te is úgy gondolod!” – szólít fel indulásra.
– “Tőlem is!” – felelem vigyorogva.
Alig kilépünk a Karitász ajtaján, egy talán hatvanas úr állja utunkat, s közli, jó minőségű ruhákat hozott adományba, 3-4 zsákkal. “Sajnos, most mindhárom garázsunk tele van és a folyosó is már vakond járat! Ha lehet egy hét múlva hozza!” – mondjuk egyszerre neki. Ő váltig hajtogatja, hogy: “Tényleg, nagyon jó minőségű télikabátok!” – “Most pont arra van szükségünk!” – István csípőből, kacagva válaszol. Mindhárman hahotázunk! Mutatjuk a vakondos folyosónk, de az úr mégis kéri könyörüljünk rajta, 3 kicsi garázsunk valamelyikébe csak befér még! Közben hirtelen átvált a tegezésre, majd igyekszik az autójához az adományért. Istvántól érdeklődőm: “Ismered?” – “Dehogy, csak most láttam először!” Kacagunk tovább!
Két hajléktalan ott ücsörög a garázsok előtt, csütörtökön nincs pék süti osztás, olyankor István egy speciális iskolába viszi a pékárut, de mindig van tartalék a csomagtartóban és persze a kenyér a Kristófbeli főzelék mellé, már előző nap kérték, hogy vigyen. Bepakolta a szuper, télikabátokat, alig csukódott az ajtó, majd megkérdezte a két hajléktalant, hogy “Ettetek-e már ma valamit?” Ők válaszoltak: “Ma még nem jutott semmi!” Így felkínálja nekik, vegyenek az édes és sós pék sütiből. Bíztatja őket vegyenek bőven, későbbre is! Hiába hatalmas ember, hatalmas szívvel, még az adományhozó is választhat sütit! “Lásd meg, kivel van dolgod!” – mondja közben, ez is szava járása, mint az ásatlan kút a ház előtt. Én már az autóban ülök, de hallok mindent, hisz az ajtók nyitva, kicsit elgondolkodva meghatódom, mosolygok.
Aztán elindulunk. A kereszteződésnél balra fordulunk. Kicsit fura volt, de nem szóltam! A jó minőségű télikabátokon és a hajlékonyokon gondolkodom, Istvánnal hangosan is ezt a témát fejtegetjük, meg, hogy már megint borzasztó meleg lesz. Addig folyik a csevej, míg elérkezünk a Kristófhoz. Látom, épp Olíviát és második Balázst is meghozták. Betolatunk a kicsi udvarba, szedem a szatyrom és a ridikülöm és hirtelen bevillan egy kérdés: “Te István, és a Lonci?”
Mindketten felkacagunk!
“Miért nem előbb szóltál?” – kérdi.
“Kiszállsz vagy jössz velem a Lonciért?” – kérdez tovább.
“Ha már itt vagyok, maradok!” – válaszolom.
Szemben velem munkatársam rohan: “István már megy el? Hozott kenyeret?”
“Hoztunk, hoztunk!” – mondom nevetve. “Csak Loncit hagytuk otthon!”
Hangos kacagás tölti meg a teret!
No, mielőtt bárki kékségbe borul! Lonci, biztonságos helyen, a házuk előtti, széles járdán várakozott. Tulajdonképpen, István bácsi talán csak öt percet késett, ami bőven belefér a forgalomba.
Loncinak rendkívül jó kedve volt, amikor megérkezett, ezt tanúsította vidám, narancsszín pólója is!
Ennek a kis balfék fogásnak hála aznap többször is felkacagtam!
Most is kuncogok!
…
Mivel már három lábas munkatársért is imázunk, ezért néha megkérnek, figyeljek a fiatalokra, ha egyiknek-másiknak segítség kell az illendő helyen, addig legyek bent a csoporttal. Hogyne! Boldogan megyek!
Egyébként is Laci felajánlotta nekem az új GDPR rendelet pároldalas kivonatát, kérdezte, tanulmányoznám-e, mert a jogszabály csak 88 oldal és Andi, te ezekben úgyis jobban otthon vagy, mondta bíztatóan. “Szívesen!” – feleltem. Így esett, hogy a csoportban rendkívül érdekfeszítő mesét olvastam, az adatvédelem témájában, de Manócska még így is mellém ült és azt mondta, hogy: “Imádlak! Foghatom a papírod?” Az egyik köteget szó nélkül neki adtam megőrzésre. Majd mikor már nem volt rám szükség, visszatértem az irodába, ahol munkatársam azzal fogadott, hogy valahogy berepült egy nagy szúnyog. “Állítólag csak a női szúnyogok csípnek!” – bíztattam.
“Akkor bízzunk benne, hogy ez fiú szúnyog!” – s mindketten kacagtunk. Utána még megkérdeztem, hogy: “Szerinted a jelenleg érvényben lévő adatvédelmi rendeletnek megfelelően, megírhatom-e a szúnyogot?” – “Tőlem, bármit nyugodtan!” – felelte, ismét nevettünk, aztán elmerültünk egy-egy táblázatban.
Már korábban említettem, hogy délelőttönként gyöngyfűzés van, ahol csodás, tarka-barka, áttetsző, műanyag, fa, fém gyöngyökből és memóriadrótokból karkötők készülnek. Sajnos az utóbbi időben többször is olyan drótot küldtek, ami nem elég erős, hamar kinyúlik, s Laci megkért hívjak fel egy másik kiskereskedőt, hátha nála jó minőségű, erősebb drótokat lehet kapni.
Így történt.
“S.A. vagyok a Szent Kristóf Házból, Székesfehérvárról, és érdeklődöm, hogy a memória drótuk, milyen minőségű, mert sajnos amit korábban vásároltunk, az elvesztette gyorsan az emlékező tehetségét!” – vigyorgom a kagylóba. A túl végen Egerben hatalmas kacaj a válasz előtt.
Látod? Sose tudod, hogy kinek dobod fel a napját egy telefonhívással, s azt se tudhatod téged mikor hívlak majd fel! Minden lehetséges, minden eshetőségre fel kell készülni! Arra is, hogy végre leesik a tantusz és kiderül, kik is azok a Laczkó által már többször emlegetett Sarkamenték!?
…
Vagy úgy, Te már tudod Kedves Olvasó!?
Akkor minek is mondjam!?
Vagy mégis?
Na, jó! Íme:
Megkértem Laczkót, hogy nagyon lassan, pontosan magyarázza el nekem, mert én mindig azt hittem, hogy Sarkament József és Sarkament Gabriella, húsvér, élő figurák, most meg kiderül, hogy Laczkó ‘szerte- széjjel-szárnyaló’ képzeletének mesealakjai.
“Laczkó, mitől Sarkamenték, Sarkamenték?” – kérdeztem.
“Andi, hát ez pofon egyszerű! Attól, hogy az őseik egy sarok mellett éltek!” – felel és folytatja tovább a mesét.
“Volt egyszer egy királyfi, aki én voltam, és az én hercegnőm Sarkament Gabriella volt. Sarkamenték ősei egy sarok mentén éltek egy egeres házban. Én képzeltem el az egeres házat és az meg is jelent, úgy, ahogy kitaláltam. Udvaroltam Sarkament Gabriellának, de Sarkament József durván leszólt engem, és azt mondta, hogy nem vagyok elég jó a mostohalányához, Gabihoz, ezért az én hercegnőmet elvarázsolta Márkuly Lászlóhoz a mesebeli, gyöngyösi kastélyba. Márkuly Lászlónak adta az én hercegnőm kezét. Márkuly László viszont nagyon rácseszett, mert a bumeráng, amit én küldtem, az elintézte. A Sarkament József, pedig, akinek én nem voltam elég jó, az romantikusan meghalt. Én meg elmentem a mesebeli, gyöngyösi kastélyba és feleségül vettem Sarkament Gabriellát, és azóta is boldogan élünk.” – fejezte be Laczkó a mesét.
Erre második Balázs, akivel együtt hallgattuk a történetet, rögtön rákérdezett, hogy: “Már csak azt nem értem, hogyan lehet romantikusan meghalni?”
Erre én is nagyon kíváncsi voltam!
“Hát, úgy!” – folytatta Laczkó -, hogy Sarkament József terve nem vált be, mivel Márkuly Lászlót az én bumerángom eltalálta. Ilyen egyszerű! Ilyen egyszerű!” – válaszolta.
Én megköszöntem Laczkónak a Sarkament sztorit, miközben annyit nevettem, hogy nevető izmaim is megfájdultak és a pír is kiütötte mindkét arcomat, most is lázrózsás.
Nos, ez történt csütörtökön, de hogy már a keddről is szóljak!
Kedden ebéd után mesét olvastam az alvósoknak, miután mindenki elhelyezkedett a helyén. A Hófehérke és a hét törpénél nyílt ki a könyv. Már többen szundítottak is a mese végén, amikor Endre hirtelen felkelt, odajött hozzám kezét nyújtotta, kezet fogtunk közben, azt mondta, hogy: “Nagyon szép volt! Köszönöm szépen!”
Megvárta a mese végét, hogy illően megköszönhesse!
Én meg könnyek között feleltem: “Szívesen! Bár, nem az én érdemem, ilyenek voltak ezek a Grimm testvérek!”
Majd csendes pihenő után Zsófival, Olíviával és Atussal beszélgettem a gyöngyös teremben, Kittike ott horpasztott mellettünk az alvó szivacsán. Olívia mondott valamit, amit én zokni manónak értettem, meg is kérdeztem! “Olívia, miért szólítottad Zsófit zokni manónak?” Persze kacagás!
“Még jó a fülem és mosni is szoktam!” – védekeztem mind hiába.
“Na, jól van már Andi, azt mondtam, hogy Zsófi manó! Vágod?” – replikázott Olívia.
“Vágom, mint kés a vajat!” – nevettem.
“Istenem, Istenem!” – berzenkedett értetlenségemen, mire Atus hozzáfűzte: “Istenem, Istenem! Nekem se sógorom!”
Még jobban nevettem.
Aztán Olívia nevetve közölte: “Tizenkét palacsinta van bennem, meg egy kis csintalanság!” Akkor meg a csintalanságot nem értettem, de lefordította nekem huncutságra, hogy könnyebben felfogjam.
Kisvártatva folytatta: “Tudod, Andi otthon először engem kapcsolnak ki, a Tv-t csak azután!”
Megint kacagtam.
Azután megbeszéltük kinek-kinek hány nagymamája van, persze van olyan is, aki csak tiszteletbeli, de kedves, ajándékozós nagyik mind.
“Nekem is volt hat! Csak úgy közlöm!” – dicsekedtem.
Majd Olívia elmeséli melyiktől-mit kapott.
“Mennyi, mennyi ajándék! Csupa kívánságteljesítő nagyi!”
S mint aki a cicabajuszt húzogatja mindjárt hozzá is toldom, hogy: “Persze, ti csak eltátjátok a szátokat, a sült galamb meg beleröpül!”
“Repül!” – javít ki Olívia rögvest!
Már mondtam, hogy logopédus és lélekgyógyász egy személyben.
Aztán még hozzáteszi, de már komolyan: “Andi, ha szomorú vagyok senki más nem tud úgy megvigasztalni, mint te!”
Kedves Olvasó, úgy érzem, akkor, ott, kaptam egy külön Nobel-díjat!
De most komolyan, mond meg, mitől lennék én olyan extra?
Na, hagyjuk, mert engem biztos a dicséret is hizlal!
Egy másik délután soloztunk, egész jól belejöttem, én maradtam ki elsőnek, pedig Lalu és Zsófi is játszott, ők a kártya királynők.
Majd női, férfi és végül állat neveket soroltunk, nem volt szabad ugyanazt mondani. Amikor Lalu került sorra, rögtön a kutyát mondta. Alig mondta ki, Tibike, a hős, hódító, azonnal felugatott, hogy: “Vaú!”
Annyira mókás volt ez a jelenet, hogy nevettemben folytak a könnyeim!
Gondolhatod, milyen hiteles ugatás volt!
Tibike egyszer mindenkinek elmondja a szállóigévé nemesült mondatát: “Olyan codálatosz vagy! Úgy szejetlek! Úgy imádjak!”
Múlt héten Gergő volt soron, aki egy picurka focilabdával játszott a kanapén és kedvesen mosolyogva azt válaszolta: “Jó! Töszi szépen!”
Ilyenkor kacagva röpül a lelkem!
Hallod, Olívia?
Röpül!!!
A múlt héten két jó barátom is azt mondta nekem, hogy “Isten, az itt és most-ban, a kicsiny dolgokban rejlik!”
Robi, “Törpillámnak” szokott nevezni, meg néha “pici nőnek”! Rolcsi, pedig Babszem Panninak!
Mit gondolsz?
Hátha van esélyem, hogy Istennél elég kicsi legyek?
Ki tudja!?
Már-már azon gondolkodom, hogy kiváltom az író-ipart és morzsálok szüntelen!

Szabadbattyán, 2018. június 2.