Szeretet Morzsák 25.

Szeretet Morzsák 25.
Ezüst morzsa

Ünnep, ez bizony, már a 25. Tény, hogy egyik vagy másik duplán van számozva, mivel úgy gondoltam, hogy többet is kitesz egy falatnál. Ünnep, melyhez illően meg kell teríteni, ilyenkor az ember visszagondol, s előre is egy kicsit. Most elő a damaszt abrosz, ezüst kehely, szép fényes étkészlet, az abroszhoz illő névre hímzett szalvéták. Kérlek simítsd el a gyűrődéseket, majd én terítek tovább, s a végén középre a vázába virág. Így, felöltözött a lelkünk, gördülhet az igaz mese tovább.
Erősen gondolkodtam, hogy melyik falatot szervírozzam először, kezdjük talán a reggelivel.
Gondolod, hogy ízleni fog a kacagás, akkor olvass tovább, ha komolyra fognád, akkor inkább hagyd most!
Amikor reggel beköszöntem a gyöngyös terembe, Manó mindjárt puszit küldött felém, amit szabad balkezem lágy mozdulatával vissza is dobtam.
Hidd el, mindezt lehet fokozni!
Második Balázs elolvadva közölte, hogy “Andikám, te olyan szép, fiatal vagy!”, amit Laczkó azonnal meg is vétózott: “Hát, persze, az én 18 éves hercegnőm mindenkit széppé tud varázsolni!”
“Na, jó most megyek dolgozni, várnak a számlák!”- mondtam, mert begyulladtak arcomon a mosoly rózsák! A számlák és egy-két Mákos módosítás után megkértek legyek pár percig a fiatalokkal, így visszamentem a gyöngyösbe. Útközben Zsoltival találkoztam, akinek mókás pólóján hatalmasat nevettem. Szürke alapon, fekete rajz és felirat, amit most megpróbálok neked is pontosan leírni. A póló közepén egy kissé illuminált állapotban lévő a feje tetején erősen kopaszodó, míg a lábszárain és alkarján rendkívül bundás, körülbelül 50-es bárgyú mosolyú férfi látható virágos alsó naciban, glóriával a fején, a felirat felette és alatta: “Izgalmas szamaritánus”! Mit tehettem? Felröhögtem.
– “Ez komoly?”- a falat csapkodtam.
– “Zsoltikám, ez annyira jó, kérlek had fotózzam le, fordulj nekem háttal!”
– “Na, jó, de arra kérlek – mondta mosoly közben – ne tedd fel a fészre!”
– “Jó, a fotót nem teszem fel, de megírom!”
– “Az oké, megírhatod!”
Így történt, hogy megesett az eset. Majd végre megérkeztem a gyöngyös terembe a többiekhez. Nehéz volt! Az iroda mellett van, csak nevettemben sokáig fogtam az ajtófélfát.
– “Hogy vagy, Andi?” – kérdezte Első János.
– “Köszönöm, megvagyok, bár keveset aludtam, egész éjjel rohangált a felsőszomszéd!”
– “Miért rohangált?”
– “Azt nem tudom, nem ismerem! Azt mondják, sokat tütükézik.”, s mutattam a mozdulatot, de János az épp fűzött karkötőre figyelt.
– “Akkor sokat szeret autózni!” – vágta rá János, én meg le kellett, hogy üljek, mert állva nem bírtam volna ki a nevetést, most is folynak a könnyeim.
Nos, ha már megitattad az egereket, akkor folytassuk.
Alig fújtam ki magam, István kezdett bele a mondókájába.
– “Képzeld, Andi azt olvastam a múltkor, hogy egy 100 éves nő gyereket szült Indiában.”
– “Persze, meg az a kutya, amelyik hatvanhatot kölykedzett egyszerre!”
Szavamra Laczkó elementáris erővel felkacagott, vagy öt percig harsogott, attól féltem, hogy valami baja lesz. Vállára tettem a kezem, próbáltam csitítani, de alig ment.
– “Azt hittem, meghalok a nevetéstől!” – pihegte.
– “Akkor máskor nem mondok ilyeneket!”
– “Andi, nyugodtan mondhatsz, a nevetés jót tesz!”
Alig fejezte be az utolsó szót, amikor Lonci megnyugtatólag közölte vele, hogy: “Nem baj, majd írunk nekrológot!”
Akkor ott leesett az állam. Olívia, pedig rákérdezett: “Lonci, ez egy új szó, ezt még nem hallottam, mit jelent?” Lonci, kifejtette, hogy: “Annak írunk nekrológot, aki meghalt már, hogy mindig emlékezzünk rá!” Erre válaszul Olívia: “Na, ezért már érdemes volt ma felkelni!” Akkor meg a lelkem könnyei hullottak.
Nos, hát a reggelivel megvolnánk!
Egyik pénteken, igen, pénteken, a Karitászban, a nagyteremben írtam a számlákat, hallottam, hogy jönni fog egy kamion, egyszer csak megjelent három fiú, Laci hozta őket, a munkás emberek mindig segítenek pakolni. A kamion elég sokat késett, így bejöttek hozzám és kicsit csevegtünk. Egyszer Attila azt mondja dicsekedve: “Én már kiskoromban is jártam itt a Karitászban!”
Erre Zsolti ütötte le a poént: “Persze, most meg már nagy kandúr vagy!”
Hát, elgondolhatod, hogy feldobták a péntekem! Majd megjött az autó és mentek zsákokat pakolni, rájuk mindig lehet számítani. Gyakran mondja Gábor is, hogy ha rakodni kell, akkor szóljunk neki is, mert nagyon szívesen segít.
Az ebéd tálalva, mondjuk el együtt a kezdő imát!
Egyik csütörtökön, épp a KÖSZ pályázatot számoltuk el Lacival, a két iroda között röpködtem a pénzügyi beszámolóval, amikor megékezett a csapat a szokásos sétából, Olívia köszönt, én gyorsan viszonoztam, még integettem is, de rohantam, többen is voltak a folyosón, így valószínű, hogy nem ért el hozzá a hangom, mert siettemben annyit hallottam, hogy Dr. Olívia nagy komolysággal, tényszerű megállapítást tett: “Laci, láttam, hogy itt van Andi, de nem kommunikál!”
– “Majd biztosan kommunikál, de most dolga van.” – válaszolt neki a kérdezett.
Még aznap délután, amikor megékeztek Olíviáért, hallottam a folyosó közepéről, hogy: “Mindjárt jövök, csak elköszönök Anditól!” – kiáltotta.
“Én is megyek, én is megyek!” – csatlakozott hozzá Manó.
Épp a számlákat tettem sorrendbe, amikor egyszerre berontottak a kisirodába. Úgy öleltek át, hogy több, mint a bal felem Olívia fogta át, Manó, pedig a maradék jobboldalamat és Olívia hátát fogta közre, én meg, mint a tyúkanyó a csibéit, mindketten elfértek a szárnyaim alatt. Már-már agyon szorongattak, amikor Laci megszólalt: “Azért hagyjatok is valamit Andiból, még a KÖSZ programot el kell számolnunk!” – somolyogta, mert tudja, hogy egyhamar nem eresztenek.
Amikor Manócska felkiáltott, hogy: “Én annyira szeretem az Andit!”, akkor Olívia, harciasan kelt ki magából, mint egy sértett oroszlán: “Manó, én akkor is jobban szeretem az Andit, érted?”, s mivel válasz nélkül hagyták, elmondta még párszor, de Manócska is csak a maga szavait hajtogatta, rá se hederített.
Ez van kérem! Tessék engem szeretni! Hisz szeretni való vagyok!
Manó még búcsúzóul megkérdezte: “Kié ez a láb?” – mutatott lefelé.
– “Az enyém.” – feleltem.
– “Akkor dobjuk ki!” – kiáltotta harciasan, de közben nevetett.
– “Manókám, nekem még arra a lábra még szükségem van!” – közöltem vele és visszatértem a sorrendhez.
(A következő helyzetkomikumot illetően megkérdeztem Lacit, hogy a hatályos GDPR rendeletnek megfeleljek, hozzájárul-e a mókás eset közléséhez, megnyugtató, hogy teljes beleegyezéséről biztosított!)
Csütörtök délelőtt egy játékos pályázatban vettek részt néhányan a fiatalok közül. Épp egy munkatársammal voltam a kisirodában és a résztvevők listáját írtam össze, amikor két tenyér összecsapódott, hírtelen felkaptam a fejem, Laci jött be és közölte:
– “Na, ez se csíp többet!”
– “Mi történt?” – kérdeztem.
– “Lecsaptam egy szúnyogot, de nőstény volt!” – biztosított bennünket.
– “Na, szép, ütöd a nőket?” – kérdeztem. Hiába én már csak ilyen vagyok, mindenkinek “beszólogatok” persze csak annak, akinek lehet, aztán később gondolkodom, hogy lehet, hogy erős volt, de Laci vette a poént és nevetve azt válaszolta, hogy: “De csak a szúnyogot!” Mindhárman nevettünk, a Kristóf Ház már csak ilyen nevetős munkahely! Hú, ha belegondolok, most sokan megköveznének ezért!
A KÖSZ pályázatban már évek óta ciszteres gimnazista diákok jönnek a Kristóf Házba közösségi szolgálatot teljesíteni és egy teljes hétig különféle színes programokban vehetnek részt. A keddi akadályversen délelőtt zajlott, én voltam a fotós, több, mint 350 fotót készítettem, sok csoport és pár egyéni kép is készült. Örömmel loholtam egyik állomástól a másikig.
Az első állomáson zenére székfoglalósat játszottak, mindig eggyel kevesebb székkel, így közben mindig valaki kiesett és a végére egy győztes maradt.
A második állomáson Mahjong szerű memória játék volt, a fiatalok arcképét előző héten én nyomtattam ki, ezeket a fotókat kellett párba rakni, illetve két puzzle a Szent Kristóf és a Karitász logó volt feldarabolva, azokat kellett kirakni. Puzzle-ban Endre volt a nyerő!
A harmadik állomáson találós kérdések alapján kellett kitalálni megadott szavak hiányzó első betűjét.
A negyediken ügyességi verseny zajlott, ahol egy-egy fiatal, egy-egy ciszteres diákot vezetett – akinek be volt kötve a szeme egy fekete kendővel – a bóják között szlalomozni. Kézen fogva, illetve szavakkal kellett irányítani, hogy a megfelelő irányba menjen. Párszor az: “Erre gyere!” is elhangzott. “Mondjad, hogy jobbra, avagy balra menjen!” – próbáltam segíteni.
Az ötödik állomáson vajas-lekváros kenyeret kellett kenni bekötött szemmel, mindenkinek volt egy-egy segítője, aki irányította közben. Amikor elkészült a kenyér, a kenőjének a bendőjében landolt. Jöttömben-mentemben láttam, hogy Endre még tíz perc múlva is hordozza a kenyerét, ezért bátorítottam, hogy: “Endre, egyed meg!” és ő mérhetetlen kedvességgel megkérdezett: “Kér belőle?”
– “De drága vagy! Köszönöm szépen, de ez a tiéd, kérlek edd meg!” – válaszoltam meghatódva.
Az akadályversenyen, mindenki győzött megint, meg is kapta az aranyérmet.
Azt imádom a fiatalokban, hogy a játék hevében ugyan nyerni akarnak, és aki nyerésre áll, látja, hogy a másik lemaradt, pedig fontos lenne számára a győzelem, “egyet hátralép és kézen fogva vezeti a másikat a célba”. Értsd ezt nemcsak szó szerint, ezért tettem idézőjelbe! Számtalanszor tapasztaltam! Csak a szeretetben versenyeznek, de abban verhetetlenek. Kint az életben, az élet-játékban, minden vérre megy, minden kis nüansznyi harc is.
Amikor Rolcsi, Babszem Panninak hívott egyik délelőtt, Gábor is megkérdezte: “Hogy vagy, Babszem Panni?” Rolcsi, ezt elég komolyan kikérte magának és közölte, hogy csak ő nevezhet engem így. Próbáltam apellálni, hogy bárki szólíthat így, ha kedve úgy tartja, mert nagyon szeretek az lenni. Már-már elképzeltem, hogy cuki, harangszoknyás, virágos ruhácskában, balerina cipellőmben, mosolyogva pukedlizek, babszemnyi méretben.
Úgy tudom, szerdán a pénteki műsorra készültek az egyes csoportok, csütörtökön egy hosszú és forró Sóstói Tanösvényi kirándulás után épp Atival beszélgettünk az irodával szembeni zöld fotelekben csücsülve, amikor kértem, hogy mondja el mit adnak elő, hiszen én pénteken nem leszek ott, így nem láthatom az előadást. Ati, azt mondta: “Na jó, de csak halkan, mert az titok!” Manócska egyszeriben ott termett és elkezdte cirógatni a jobb karom. Atus, persze azonnal elhallgatott, csak Manóhoz intézett pár keresetlen szót: “Manó, most menj innen, mert mondani akarok valamit az Andinak, de neked az még titok, mert te a másik csapatban vagy, majd holnap megtudod!”
Manó, meg aki a szeretettől elolvadva vigyorog, közölte: “Mindjárt, csak megsimogatom az én egyetlenemet! Andi, ugye jól vagy? Drága, édes egyetlenem!” Azzal, jól kicirógatta magát, és távozott, amint jött.
Nagyon valószínű, hogy Manóval bármikor fogathatnék madarakat!
Oly szívesen láttam volna a titkot, a műsort, amit Atikám nagy vonalakban ecsetelt. Azt játszották, hogy vonaton utaznak és Roli a kalauz, aki mindenkit rendre utasít. Utólag azt is hallottam, hogy Első János, apró, törékeny termetével, pici, fehér tütüben táncolta a Hattyúk tavát egy Castingon. Jah, és provokatív fotókat is láttam Laciról, aki úszómestert játszott az egyik csapat vízparti jelenetében, úszósapkában, sárga úszógumi volt a derekán.
Egyik délelőtt kiszóródhatott valami a zeneteremben, igazából csak annyit láttam, hogy Bence visszafelé lovagolt a partvison. Mint hős lovag, nyerített a ló helyett, és próbálta közben megzabolázni a szilaj partvist. Gábor úr csendben megjegyezte, hogy: “Tudtad, Andi? A Bence szerelmes a Lalukába?” Kisvártatva az említett, szeretett hölgy is megjelent, és igen csak meglepődött, hogy megkérdeztem, hogy vajon kölcsönös-e a szerelmetes érzelem, rendkívül bölcsen és diplomatikusan tudósított róla, hogy épp semmi közöm a fent nevezett, számomra rejtelmes szívbéli dolgokhoz, amikor azt felelte, hogy: “Még meggondolom!”
Alvásidő után páran solóztak, Gábor és Endre egy-egy kirakóssal játszottak. A kávésbögrémmel készültem visszamenni az irodába, hogy folytassam a folytatnivalót, amikor Endre hírtelen felállt és odajött hozzám, kezét nyújtotta felém és közben azt mondta, hogy az elnököt keresi és kakaót kér. Nos, mivel nem én vagyok az elnök, ezért karon fogtam, Lacit a folyosón találtuk. Közöltem vele, hogy Endre az elnököt keresi és kakaót kér. Kezet fogtak egymással és elhangzott ismét a kérés. Laci, pedig közölte, hogy: “Nem én vagyok az elnök és sajnos most kakaó sincs!”
Csütörtök délelőtt, Klári barátnőm ismét ellátogatott a Kristófba, még csokis kekszet is hozott, ismét jól érezte magát, a fiatalok is nagyon örültek neki, amikor hazament, sorra kérdezték, holnap is jön-e, vagy, ha nem, akkor, mikor jön legközelebb? Klári az etikettezésbe is besegített és a karaoke-n is ott volt, én csak pár pillanatra ugrottam be, mert Lacival a KÖSZ – (mösz) pályázat szöveges beszámolóját molyoltuk, mivel csütörtök délelőtt picit magasról repült egy kis papírköteg, amit jól megjegyeztem, s, ha nem leszek demens, nem is felejtek el!
– “De – vel nem kezdünk mondatot!” – harsogtam.
– “És mi van a ‘Háttal’?” – vágott vissza.
– “Nekem szabad én Morzsákat írok, nem beszámolót!” – mondtam pökhendien, még a he-hét is hozzá vihogva.
Ott is hagytam, pár percre, mert állandóan csörög a telefonja, s berepültem a kettezők közé, megkérdeztem Klárit, hogy minden oké és már mentem is volna vissza a dologra, amikor Első János megszólított: “Andi, kérlek, segíts nekem!”
– “Miben?” – kérdeztem érdeklődve.
– “Abban, hogyan legyek jó gyerek!”
– “Jánoskám, te így is elég jó vagy!”
– “De jobb szeretnék lenni!”
Nem tudtam megszólalni, most sem tudnék többet hozzáfűzni! Egyszerűen nem lehet!
Ünnep volt, a mai, remélem jólesett az étek, amit elibéd tettem, az ezüst kehelyből igyál rá vizet, ha esetleg a nagyfalat nem akarna elsőre lecsusszanni!
Játék verseny, szeretet verseny, élet verseny – hús verseny.
Mit szólsz hozzá? Versenyezzünk! Versenyezzünk, mint a fiatalok, a szeretetben!
Ki-ki a maga térfelén!
Csak egy napra!
Egy, az eszköz, az út, a cél!

Szabadbattyán, 2018. július 15.