Az utazó és a fehér tollpihék

Az utazó és a fehér tollpihék…

Az alkony leszállt, a sötétség két kézzel akarta volna markolni a fényt, de az csillagporként csúszott ki fekete-kesztyűs karmai közül. Az utazó elgyötörten lépett ki az utcára szokásos esti sétára ment, lába alatt fényesen csillogtak a park fáinak földre hullt levelei. Korábban szemerkélt az eső, kicsit hűvösebb lett megint az idő. Lábaival itt-ott pocsolyát kerülgetett, s közben nagyokat szippantott a vízmosta, tiszta levegőből. Tovább sétált, most nem ült le a padra, melyen napközben ebédre szánt elemózsiáját fogyasztja. Pár ismerősnek jó estét köszönt, akik szemben vele hazafelé igyekeztek a sötét elől, halványan mosolyogtak vissza válasz gyanánt.

Végre elért egy kis hídhoz, melyet egy keskeny folyó keresztezett. A régi kőhíd volt a kedvenc helye, napközben is arra vette az irányt, ha tehette. Karjaival a híd falára támaszkodva a vízben tükröződő lámpások, gondolaként ringatózó fényét csodálta. Egyszerre csak felkapta a fejét, s kezeivel az orrát dörzsölte, prüszkölt, egy halom tollpihe hullott alá orrát csiklandozva, s mint aki jól végezte dolgát a hídra leült egy parányi angyal.

– Jó estét! – köszönt, közben a szárnyait próbálgatta, nagy gonddal igazgatta hófehér tollait. Nem baj, ha most csak úgy itt leszek veled? Úgy elfáradtam! Tudod, ez az angyal meló, na hagyjuk, úgyse fecseghetek ki pontos részleteket! – legyintett apró kezével.

Az utazó teljesen meghökkenve tapogatta először a fejét, majd szétnézett maga körül, kezével a karjába csípett, hogy vajon épeszű-e még, de az angyal tovább folytatta.

– Na, képzeld ma megmentettem egy öngyilkost, teljes erőből neki mentem, hogy ne gázolja el a vonat, persze a szárnyaim bánták. Na, jó kicsit imbolygott a síneken.

– Aztán ott volt az a virágcserép, az a bőbeszédű némber, akinek az a visítós kutyája van, épp télire szedte be a virágokat az erkélyről, s Petike pont akkor ment a járdán az erkély alatt. Hú, jó, hogy meg tudtam tartani arasznyi létemre azt a virágot!

– A Piros néni meg, tudod, aki azzal a vakbottal jár, jaj úgy izgultam, hogy odaér-e kenyérért, de szerencsére oda és vissza is találtam egy jó embert, akinek a fülébe súgtam, hogy segítsen már Piri néninek, hogy mikor van zöld a zebrán.

Az utazó csak tágra nyílt szemekkel, csendben hallgatta a szószátyár angyalkát, hogy pont vele történik ilyen, de nem bánta, legalább van egy kis színes társasága, s közben jókat derült, még, hogy nem kotyoghat ki fontos részleteket, micsoda egy bohókás angyalka ez! – gondolta magában.

– Jaj, olyan kár, hogy elhervadnak azok a szép virágok, de sebaj, a tarka leveleknek is örülök. -fuvolázta tovább az angyal. Néha, ha van egy kis időm, na nem úgy, mint ma, akkor táncolok közöttük, attól van az a zizegés, ha érted mire gondolok! – közben ültében vidáman lóbálta lábacskáit előre-hátra.

– Délután találtam egy piros esernyőt, csak hát mit kezdjen vele egy angyal!? Pedig olyan szép volt, fehér pöttyökkel, s az eső is esett. Egy darabon a postást is elkísértem, csak ott volt ám ugatás, gondolhatod!

– Még iskolába járok igazából. – vallotta be az angyal. S most gyakorlaton vagyok itt a Földön. Azt hiszem szeretek itt lenni. Nem is olyan rossz angyalnak lenni!

– Te most megsúgok neked valamit! Tudom ám, hogy voltál a könyvesboltban, s aztán másnap nem találtad sehol! Tudom, hogy szeretsz olvasni, meg azt is, hogy ki akartad cserélni a könyvedet. Na, meg még mit nem! Amit kiolvastál, már úgyis benned a betű!

Szeretettel!

Szabadbattyán, 2020.10.25