Az utazó 1.

Az utazó 1.
Hűvös szél fújt. Alkonyodott. Az utazó összébb húzta magán a sötét szövetkabátot, lezserül átvetette vállán a színpompás, kötött sálat és zsebre tett kézzel, a gondolataiba merülve átvágott a téren. Átellenben két út látszott. Fel-felpillantott az égre. Ki nem mondott kérdéseket dobált felé. Vajon most merre menjen? A széles, sima, egyenes utat válassza, ahol minden fényárban úszik és kellemesen, ütemesen lehet haladni, nem jön szembe senki, vagy azt a másik, szűk, görbe, ide-oda kanyargós, göröngyös, itt-ott pislákoló lámpásokkal megvilágított utcácskát, ahol épphogy csak botorkálni lehet.
A szűk most épp kedvemre való. – döntött hirtelen. Pont ilyen göröngyös a lelkem. – állapította meg. Mivel sosem félt az akadályoktól, elindult a majdnem sötétben. Egy párocska jött vele szemben összebújva, az utazó a keskeny járdán félreállt egy házfalához, hogy elengedje őket, s már folytatta volna az útját, amikor a szeme sarkából észrevett egy boltot, ahol könyveket kínáltak a kirakatban. Mindig nagyon szeretett olvasni, szinte falta a könyveket, így elhatározta, hogy szemügyre veszi a kínálatot, ezért átment a túloldalra.
Volt ott míves, kemény táblás, fűzött lexikon, aranycirádákkal, irodalmi sorozat, katonás egyenruha kötésben, szép iniciálékkal, tarkabarka mesekönyv, messzi földekről készült, képekkel teli, színes útikönyv, falra akasztható térkép, egy ragasztott, puha táblás verseskötet, egy modern, még nevesincs költőtől, és egy idegen nyelv szótár a szeretetről. Különösen ez utóbbi keltette fel az utazó érdeklődését!
Már nyitotta volna az ajtót, amikor elképedve felnevetett, mert meglátta az üvegen a cégért és a feliratot: “Világvége könyvkereskedés, Ön hazaért!” – hirdette a tábla, s alatta kisebb betűkkel: “Mindig nyitva!” Na, már csak bemegyek, gondolta, ha már itt vagyok, azzal a kezét a kilincsre kulcsolta, s azt lenyomva betolta maga előtt az ajtót, mire a félfára belülről felszerelt csengettyűk hangosan lármázni kezdtek, majd gyorsan el is hallgattak, amikor valahonnan a polcok közül megjelent egy ősz úr, bozontos pajesszal, parányi rugós szemüvegben és mókás kék ingujjban, fehér gallérja csak úgy világított a félhomályban, mellénye kockás volt és kicsit rövidke, így kilátszottak alul a hózentráger csipeszei, nadrágja hibátlan élére vasalt, fényesre suvickolt, fűzős cipőben, így került a jövevény elé.
– Jó estét! – köszönt az utazó.
– Adjon Isten! – üdvözölte az öreg úr ragyogó mosollyal.
– Tán maga is a életkedvét keresi? – kérdezte kedvesen a kereskedő.
– Nem értettem pontosan! Khm…- köhintett egyet.
– Az életkedvem? – csodálkozott a meglepő kérdésen az utazó.
Ez a könyvárus a vesémbe lát talán? – gondolta csendben.
– Azt ám, azt! – mondta az öregember.
– Egy könyvesboltban mindenki a kedvére való könyveket keresi, ez már nagyon régi nóta, el se tudja képzelni, hogy hányan fordultak meg már itt! És mindahányan a kedvükre valót keresték!
– Érdekes már párszor jártam erre, de eddig még nem vettem észre, hogy könyveket árulnának itt!
– Na, nézzen csak széjjel, de jól jegyezze meg, mindenkinek csak egy könyve van, s azt kell megtalálnia, én nem segíthetek a választásban, nyilván nem is akarok rátukmálni senkire semmit! Döntsön bölcsen, válasszon jól, mert nincs ám szíre-szóra visszaváltás, hogy meggondolta magát, így meg úgy, s az vagy emez talán mégis jobban tetszene!
Éppen elég könyvem van még és mindegyik könyvben csak egyféle kedv lapul!

Székesfehérvár, 2018. november 16.